Több ezer éve már, hogy az ember a kutyát megszelídítette, de még ma is képesek vagyunk meglepődni rajta, micsoda összhang és kötődés képes kialakulni, két ennyire egymástól távol eső faj között. Képesek vagyunk a kutyánkkal, bár nem emberi nyelven, mégis szinte teljes körűen kommunikálni. Érti a mimikánkat, a hangnemünket, a mozdulatainkat, még ha szavaink jelentésével nincs is egészen tisztában.

Hogyan tudott ilyen szintűvé fejlődni ez a különös kapcsolat?

Tudósok szerint az első farmerek, akik a termékeny félhold területén, azaz a mai Szíriában, Irakban, Egyiptomban és Jordániában éltek, kivándoroltak a Közel-Keletről, és az állataikat (kecskéiket, juhaikat és kutyáikat) magukkal vitték. Körübelül 9000 évvel ezelőtt ezek az embercsoportok Európa és Ázsia területére kezdtek el vándorolni, és mivel vadászó és gyűjtögető életmódot folytattak, ezért rá voltak kényszerülve az állatokkal való együttélésre. A vadon élő farkasok az emberrel való együttélés hatására elkezdtek háziasodni és egyre inkább a ma élő kutyák elődjeire kezdek el hasonlítani. Amikor a vándorlás befejeződött, az emberekkel érkező kutyák elkezdtek szaporodni a már Európában lévő társaikkal, ami még inkább megváltoztatta a génállományukat. Ennek a rendkívül hosszadalmas folyamatnak a hatására alakult ki megannyi fajtájú, méretű, színű és természetű négylábú kedvenc, akikkel ma osztjuk meg az otthonunkat.


Elvárás nélküli szeretet

Többek között azért is nagyon különleges a kutyánkkal való viszonyunk, mert teljesen mentes minden elvárástól és féltékenységtől. Gondoljunk csak bele: azon kívül, hogy az együttélés alapvető szabályainak betartását várjuk el kedvencünktől, nem kérjük meg, hogy vegye le az élet apró terheit a vállunkról, és mondjuk, mosogasson el helyettünk, vagy várjon haza vacsorával. Az is érdekes, hogy kutya életükre sosem vagyunk féltékenyek. Nem zavar minket, ha mással játszik, ha más simogatja, vagy szeretgeti. Teljesen önzetlen, és minden elvárástól mentes kapcsolat fűz minket hozzájuk. Míg élettársunktól, de még lakótársunktól is elvárjuk, hogy kissé formálódjon hozzánk, hogy változtassa meg a viselkedését irányunkba, addig a kutyánkat, akár kicsi korában, akár már felnőtt kutyaként kerül hozzánk, inkább csak megszokjuk, megszeretjük, és mi alkalmazkodunk az Ő lényéhez. Például, ha a kutyusunk jobb szeret egyedül lenni, és nem annyira szereti, ha ölbe vesszük, akkor alkalmazkodunk hozzá, és nem szeretgetjük erőszakkal, ugyanakkor, ha egy kis szeretetéhes szőrgombóc gazdái leszünk, akkor képesen vagyunk babusgató cukisággá változni a kedvéért. Ez egy olyan igazi és mély kötődés, amelyben soha nem csalódunk, és nem okoz kudarcélményt.

Azonban bátran kijelenthetjük, hogy nem csak mi nem támasztunk irreális elvárásokat négylábú kedvenceinkkel szemben, de ők sem felénk! Feltétel nélküli szeretetének az egyik legjobb példája hogy egy hosszú nap egyedüllét után milyen kitörő örömmel tud minket fogadni? Semmi sértődés, semmi harag, csak a színtiszta szeretet…

kutya ember barátság dognmore
kutya ember barátság dognmore

˝Gazdájának társa lenni, ebben talál magára; ez a kutyalét lényege.˝ (Alice Hoffman)

Az ELTE etológiai tanszékének kutatói bebizonyították, hogy a szemkontaktus és a testi érintés (simogatás) nemcsak két ember esetében, hanem kutya és gazdája között is kölcsönösen oxitocin termelést serkentő hatású. Az oxitocin pedig a „kötődés hormonja”, mely a társas viselkedés és az együttműködési készség alapjául szolgáló molekula. Tehát kutyánkhoz kötődő érzéseink biológiailag ugyanolyan alapokon fekszik, mint embertársainkkal való érintkezéseink, csupán egy sokkal tisztább, konfliktusoktól és negatív érzésektől mentes viszony.

Így igazán kijelenthetjük, hogy kutyánkkal való barátságunk emberfeletti.